Zsuzsanna Schnell

In this study we have examined a group of schizophrenia patients during the understanding of irony tasks, who had normal IQ. 14 patients and 14 healthy control subjects were included, 15 irony and 15 control tasks were invertigated during an fMRI investigation. During the contextual phase patients had shown a higher activitation in different brain regions. The healthy controls had shown deactivitation during this phase, while this couldn't be seen in the patiens group. During the irony phase healthy subjects activated brain regions known as mentalisation areas, while patients didn't. Our results can support the view, that behind schizophrenia patients mentalisation deficit the contextual phase can play the central role.

In this paper, we review the literature about the theory of mind (ToM) deficits in patients with bipolar disorder. According to several studies, bipolar patients have remarkable ToM deficits not only in manic and depressive periods, but even in remission. However, results on the association with the symptom severity and basic neurocognitive (especially executive) functions are controversial. Taken together, ToM deficits seem to be state dependent trait markers of the bipolar disorder. Some authors suggest that ToM deficits can influence the functional outcome. Therefore, the better understanding of ToM deficits in bipolar disorder is of particular importance. In the second part of the paper we review the methodological issues, and provide a possible guideline for the study of ToM in bipolar disorders. Illness specific considerations of the neuroimaging research, the ToM task used in the experiment, the experimental design, and the data analysis are particularly emphasized.

Conference code: 106583, Export Date: 5 August 2014, References: Ackermann, H., Hertrich, I., Ziegler, W., Prosodische Störungenbei neurologischen Erkrankungen: Eine Literaturübersicht (1993) Fortschritten Der Neurologie Und Psychiatrie, 61, pp. 241-253;

https://mersz.hu/schnell-az-elme-nyelve

A könyv bemutatja a nyelvelsajátítás törzs- és egyedfejődési vonatkozásait, s egyben rámutat, hogy jelen tudásunk szerint nem bizonyítható a folytonosság az állati és az emberi kommunikáció között. A kötet vázát alkotó egyedfejlődési perspektíva a gyermek életútja során kibontakozó nyelvelsajátítási fázisokat elemzi és veszi sorra, hogy feltérképezze e máig sok szempontból rejtélyes és fordulatokban gazdag folyamat lépéseit. Mit is adhat a gyermeknyelvkutatás a mai neveléstudomány, pszichológia, nyelvészet és kognitív tudomány számára? Az egyedfejlődési perspektíva mindig megmutat valamit a törzsfejlődésből, a kialakulás kérdéséről. A gyermeki gondolkodást tükröző gyermeknyelvből továbbá megtudhatunk sok mindent az emberi elméről: hogyan működik, milyen mechanizmusok mozgatják problémamegoldásunkat, társas kapcsolatainkat, kommunikációnkat. A gyermeki nyelvelsajátítás tanulmányozásából megismerhetjük egyedülálló szellemi, nyelvi képességeinket, míg a gyermeki társalgás nyelvezetének vizsgálata rávilágít személyközi kapcsolataink és mentális működéseink háttérfolyamataira, s kibontakozásának lépéseire. A nyelv kialakulásának, az állati és az emberi kommunikáció különbségeinek tanulmányozása emberségünk lényegébe ad betekintést nyelvi és mentális szinten egyaránt.
A gyermeknyelvkutatás hosszú évtizedek során rávilágított arra, hogy a babák valójában sokkal okosabbak, mint azt gondolták a 17.sz-i, Locke-i „tabula rasa” szemlélet korában és annak hagyományaként, ill. azt követően az 50-es években uralkodó behaviorista, tanuláselméleti paradigmában. Ma már tudjuk, hogy a gyermek kis nyelvészként rendszerező, a nyelvet feltérképező, konstruktív, építő munkát végez. Ennek kézzelfogható bizonyítékát a könyv egyes fejezeteiben bemutatott példák adják, rámutatva a gyermekek okos hibáira: kreatív szóalkotásaikra, a jelentéstani és nyelvtani túláltalánosításokra.
Az egyetemes fázisok mellett nagy variabilitás és egyedi vonások jellemzik a nyelvelsajátítás folyamatát, így napjaink nyelvelsajátítási elméletei között sem találunk egy minden gyermekre, minden körülmény között érvényes, önmagában teljes értékű modellt. A nyelvfejlődés mentális háttere ma az egyik legforrongóbb, legvitatottabb kérdéskör a pszichológus, nyelvész, kognitív és neurológus kutatók számára. Áttekintve a kötetben ismertetett elméletek megállapításait, és figyelmesen átgondolva a nyelvelsajátítás mozgatórugóját illetően az érvek eltérő hangsúlyait, megállapítható, hogy a nyelvelsajátítás magyarázó érvényű elmélete semmiképp nem képviselhet szélsőséges szemléletet, mivel az emberi természet és fejlődés, dinamikus jellegénél fogva nagy változatosságot mutat, és szinte lehetetlen fehéren-feketén definiálni a kiindulóponttól a végpontig vezető lépések pontos sorát. Mindig kell számolni egyfajta mozgástérrel, s minden megállapítást lehetőleg mint tájékozódást szolgáló támpontot kell tekintenünk. A kötet éppen ezért kitér a nyelvelsajátítás egyéni, a személyiségjegyek adta különbségire is.
A nyelvelsajátítást magyarázó uralkodó elméletek közül a veleszületett alapokat hangsúlyozó innátista tábor, s a vele szembeállított környezeti ingereket hangsúlyozó interakcionista tábor érveit összevetve nem radikális, hanem sokkal inkább enyhe álláspontra tudunk ma helyezkedni a tekintetben, hogy mik a nyelvelsajátítás motorját adó központi mozzanatok. Ebben enyhe, megengedő szemléletben fontos, hogy elfogadjuk (a nyelv vitathatatlanul és egyedien emberi természetből adódóan) a biológiai alapokat, teret adva a környezettel való interakció nevelő, építő, alakító hatásának, s mindezt a gyermek aktív, konstruktív szerepvállalásán alapuló kognitív és nyelvi fejlődési keretbe helyezve szemléljük.

A társalgás személyközi kapcsolatokat érintő jelentőségéről

A nyelv nélkülözhetetlen szerepet tölt be társas életünkben, személyközi kapcsolatainkban, s személyes, gondolati világunkban is. Lehetővé teszi, hogy érzelmeket fejezzünk ki, hogy felidézzük a múltat, vagy hogy elképzeljük a jövőt. A verbalitás a gyermek számára új dimenziókat nyit meg, s biztosítja a társas kapcsolatteremtés eltérő módozatait (ha nincs közös nyelvünk, az elszakít másoktól). A nyelv tehát mind egyéni, mind társas tekintetben fontos eszközünk a személyközi kapcsolatokban. Egyéni szerepét erősíti, hogy a nyelvhasználat az identitás részét képezi, gondolataink megfogalmazására használjuk, ezáltal gondolkodásunknak, s a kulturális tanulás és felhalmozott tudás továbbadásának fontos eszköze. Társas vonulatát tekintve is számos tényezőért felelős: eltérő földrajzi területeken eltérő nyelvhasználat jellemző, dialektus jelzi az egyes népcsoport összetartozását, identitását. Mindezek mellett az információközlés fontos eszköze (gondoljunk csak a sajtó, tömegkommunikáció közvetítő szerepére és informatív erejére). Felhalmozott tudásanyagunk továbbörökítését teszi lehetővé közösségi szinten is, történetek, narratívák és népmesék születnek, s az adott társadalmi csoport írja történetét, történelmét.
A nyelv szintén vizsgálható „nyelv mint kódrendszer” minőségben, azaz mint gondolataink kifejezésének eszköze, melyet szabályalapú szimbólumhasználat jellemez. Az elemek és szabályok ismerete alapján létrehozhatóak mesterséges nyelvek is (pl. Esperanto). A kommunikáció elsődleges eszközeként a nyelvek közül kiválasztódó világnyelv az ún. lingua franca. Az eltérő nemzetek közti közös nevezőt biztosító világnyelv célja, hogy a minél szélesebb körben biztosítsa az információáramlást globális szinten is (egykoron a ma már holt nyelvként számon tartott latin, napjainkban pedig az angol tölti be ezt a szerepet). A nyelv, ahogy kiemeltük, humánspecifikus, ám nem kizárólagos kommunikációs eszközünk. A verbalitás kapcsolatteremtést szolgáló eszköztárunknak csupán egy dimenziója, mivel, ahogy a kötetben több helyen kiemeltük, kiegészül a gesztusos modalitás metakommunikációs jelzéseivel (kézmozdulatok, arcmimika, testtartás, stb.). A nyelv tehát emberi létünk szerves részét képezi, áthatja életünk minden mozzanatát, egyéni, társas és funkcionális vonalon egyaránt.
A gyermeki társalgás eltérő vetületeit bemutató, kézikönyvként, ill. tankönyvként is használható kötetet ajánlom mindenkinek, aki laikusként, szülőként, diákként, vagy éppen szakemberként, kutatóként érdeklődik a társalgás, a fejlődéspszichológia, a gyermeki gondolkodás, a nyelvelsajátítás, a pszichológia vagy a nyelvtudomány iránt, s gyakorlati szempontból, életszerű helyzeteken keresztül szeretné megismerni a nyelv kibontakozásának folyamatát, s a társalgás mentális és személyközi hátterét.

https://link.springer.com/chapter/10.1007%2F978-3-030-27573-0_9

Background

Holistic meaning construction is a level of language use that entails the flexible application of rules beyond mere semantic, morphosyntactic meaning construction. These fuzzy factors of interpretation give ground to interpersonal cognitive strategies that one has to apply in order to be a fully equal conversational partner. Participation in discourse requires the smooth handling of opaque constructions, the processing of which requires inferential activity on the part of the listener. This complex ability builds on social cognition, which has been found to be impaired in schizophrenia. Neurolinguistic research (Varga et al., Brain and Language 126:231−242, 2013; Varga et al., Journal of Neurolinguistics 29:1–16, 2014; Varga et al., Humour processing in schizophrenia. Proceedings of the IV International Humour Symposium, 2016; Schnell et al., Journal of Pragmatics 92:74–99, 2016) provides empirical evidence about social cognitive impairments that bring on pragmatic deficit.
Aim

We investigated inferential abilities and humour comprehension in schizophrenia with an empirical test targeting mentalizing abilities of patients and their correlations with success on pragmatic tasks in contextual humour and Gricean maxim infringement recognition.
Results

Our results showed that patients were significantly worse in understanding verbal jokes and Gricean implicatures when compared to healthy subjects. These levels of pragmatic competence demonstrate a higher-level mentalization, namely, the application of mental states (Sperber, Dan, Metarepresentations: A Multidisciplinary Perspective. Oxford University Press, 2000; Schnell, Zsuzsanna, Más Elmék. [Other minds]. L’Harmattan kiadó, 2016) to the linguistic and situational context at hand, as opposed to representation and attribution.
Keywords
Mentalization Interpretation Implicatures Neuropragmatics Inferential activity

https://link.springer.com/chapter/10.1007%2F978-3-030-27573-0_8

Background: When we engage in discourse, we automatically take the shared, common knowledge of the listener and their ability to make inferences from context for granted. This level of interaction thus entails social cognitive factors that determine linguistic processing.
Aim: Metaphor and Irony are two very common examples of polysemy, but in cognitive terms their interpretation does not follow identical pathways. All the more, the infringement of the Gricean conversational maxim of Quality (Grice 1957, 1975) has been identified as Metaphor and/or Irony (ibid.), which makes the case of Irony vs. Metaphor even more complicated: do they overlap? Are they similar despite serving markedly different social purposes? The present study sets out to answer these clarifying questions in an experimental pragmatic paradigm, contrasting and comparing the two polysemous forms in terms of their cognitive underpinnings and social-cognitive corollaries in mental terms.
Results: The findings indicate that the processing of Irony and Metaphor are based on markedly different cognitive strategies, even though they are often taken as forms of violations of the Quality Maxim (Grice 1975).  They also serve different social purposes, and their acquisition reflects different patterns (Schnell 2016). The Irony principle (Leech 1983) is also justified by the study’s cognitive developmental findings.